Kitartóan az Isten útján - interjú Szász Veronikával

Ha egyetlen szinonimát kellene találni azokra a kifejezésekre, hogy „kifogyhatatlan energia”, „jelenlét pont ott, ahol arra szükség van”, „folyamatos segítség”, „minden probléma megoldva”, akkor a Baptista Szeretetszolgálat oktatásán belül valószínűleg mindenkinek Szász Veronika neve jutna eszébe. Nem véletlen tehát, hogy 2024-ben ő kapta a Baptista Szeretetszolgálat legjelentősebb elismerését, a Szenczy Sándor-díjat.

Mit jelent számodra ez a díj?

Nagyon meglepett, hogy engem jelöltek erre a díjra. Ugyanakkor, nagy megbecsülés számomra, hogy a Baptista Szeretetszolgálat vezetése rám gondolt. Amikor ott ültem a Wesselényi utcai imaház padjában a díjátadón, azon gondolkodtam, mit mondanék annak a 17 éves lánynak, akinek a családja megtiltotta, hogy bemerítkezzen. Sőt, tovább megyek, a család árulójának nevezték, mert hitt Istenben és ehhez a felekezethez akart csatlakozni. Az a lány akkor kitartott a döntése mellett és Istent követte. Annak a lánynak azt üzenném, hogy megéri küzdeni, érdemes kitartóan az Isten útján járni. Nem csak a földi elismerések miatt. Abban bízom, hogy egy nap az Úr ugyanilyen örömmel fogad majd a mennyben.

Sokszor úgy tűnik, hogy minden út hozzád vezet. Pontosan mi a te feladatod a Baptista Oktatáson belül?

A baptista oktatáson belül a Dunáninneni Területi Igazgatóságot vezetem, ami nem túl nagy, de ugyanakkor nagyon erős csapattal dolgozom együtt. Hálás vagyok értük! Nélkülük ez a munka nem menne. A vezetésben az az alapelvem, hogy mi társak vagyunk a munkában az intézményekkel. Ez egy partnerségi viszony. Ha az intézmények sikeresek, akkor a mi munkánk is sikeres.

Ezen felül nincs olyan feladat, amit el ne végeznénk; jelen vagyunk a segélyezésben, az adományozásban. Személy szerint, ha kell, akkor kisbuszt vezetek, szállítok; vagy éppen vasárnapi ebédet főzünk az idegen nyelvű önkéntesnek. Ezekben a munkákban a férjem és a családom is partnerek.

Mit szeretsz a legjobban a munkádban?

Nos, én alapvetően nem munkának fogom föl a napi teendőimet. Mindaz, amit teszek, az az én szolgálatom és hivatásom, amit Istentől kaptam. Úgy dolgozom, hogy elsősorban Istennek szeretnék megfelelni. Természetesen a vezetőimnek is. Nagy szavaknak tűnhet, de szeretem a munkatársaimat. Szeretem, ha a viharos szelek ellenére is tudnak derűvel nézni a holnap felé, mert tudják van egy védőháló mögöttük. Tudom, hogy számíthatok rájuk és ők is számíthatnak rám. Ugyanez a kapcsolódás jellemez a vezetőimmel is. Szerintem az oktatásnak van egy nagyon jó csapata, amely őszinte csapat. Nem hibátlan, de mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyerekeinknek minél jobb legyen az iskolákban, az óvodákban, a középiskolákban. Ezt a csapatot elhivatottnak látom, magamat pedig csapatjátékosnak. Ebben a csapatban pedig jó lenni! Szeretek ehhez a csapathoz tartozni.

Egy elismerés általában arra készteti az embert, hogy átgondolja, miket sikerült elérnie mindabból, amiket szeretett volna. Te merre indultál, minek készültél 20 évesen?

Pont 20 évesen? Én akkor már misszióiskolában tanultam, és arra készültem hogy az egész életemet Isten szolgálatában fogom tölteni, legyen az bárhol, bárhogyan. Azóta is tanulok folyamatosan szó szerint. Először nyelvvizsgát szereztem, majd pedagógus végzettséget. Néhány évre rá pedagógus szakvizsgát, és két éve diplomás coach lettem. Most ismét államvizsgára készülök, mesterképzésben. Ha valaki megkérdezi, hogy miért tanulok, a válaszom annyi, néha fogalmam sincs. Az egyik kedves igazgatóhelyettes azt mondta nekem, „Nika! Te nem tanulni szeretsz, hanem tudni!” Lehet, hogy igaza van? Nem tudom. Az biztos, hogy elengedhetetlennek tartom, hogy amit csinálok, azt a legjobb tudásom szerint csináljam.

Kívülről nézve úgy tűnik, hogy neked nincsenek rossz napjaid, sosem fáradsz el. Ez igaz? És ha mégis, mi segít neked az újratöltődésben? Mi a titkod?

Ismételten jó időben érkezett ez a kérdés. Szokták mondani, hogy bennem kifogyhatatlan Duracell van. Hát nincs. Én is emberből vagyok. Az elmúlt napok arról szóltak, hogy egy elég komoly fertőzés beköltözött hozzám hívatlanul és váratlanul; és küzdök. Ez a küzdelem nagyon sok energiát kivesz belőlem. Gyenge vagyok, nehezen lélegzem. Egyszer azt hallottam valakitől, ebben az állapotban is nyugodtan mondhatjuk, üzenem az ősellenségnek, a Sátánnak, hogy még játékban vagyok. Tehát össze fogom szedni magam és ismételten jókedvű, erős és fáradhatatlan leszek; de most nem vagyok az.

Ugyanakkor, nagy bennem az élet-igenlés. Mindennap tapasztalom az Úr Jézus szeretetét. Nélküle -  most még inkább igaz – levegőt sem tudok venni. Elfogadtam az identitásomat Krisztusban, azt, hogy Isten akarta, hogy én legyek és ilyennek teremtett. Ez erőt és biztonságot ad minden helyzetben.

A családunk alapvetően nem egy szomorú család; a nevetés fontos számunkra. Salamon is megfogalmazta, hogy „a vidám szív a legjobb orvosság”. Én így élek. Nem biztos, hogy mindig tudatosan. De valóban tudok örülni az embereknek, tudok örülni az eseményeknek.

Gyönyörű családod van. Hogy lehet összeegyeztetni a rengeteg munkát és a magánéletet?

A családom valóban Isten áldása. Azt olvashatjuk a Szentírásban, hogy Isten maga gondoskodik Dávidnak, a királynak a családjáról. Én is ezt érzem, ez a tapasztalatom. 32 éve élünk házasságban a férjemmel, aki a legnagyobb támaszom, leghűségesebb társam, a legjobb barátom és imatársam. Ő az egyetlen, aki a legnehezebb időkben is meg tud nevettetni. Igazi áldás az életemben. Nélküle ez nem menne. Nagyon hálás vagyok azért, hogy úgy szeret, ahogy vagyok. Az adományozás során is nagy segítség. Ha kell, akkor mikorbuszra ül. Ha úgy jön ki a lépés, húsvétkor Tiszabecsen a segélyponton WC-tetőket szerel. Egyszóval, jó hogy ő van. A legnagyobb segítség számomra. Nem áll tőlünk messze a missziómunka. Korábban is ezt csináltuk. A fiunk és a lányunk is kész az ilyenfajta munkára.

Hamarosan egy új szerepben is kipróbálhatod magad, hiszen nagymama leszel. Hogyan készülsz rá, milyen érzések kavarognak ezzel kapcsolatban benned?

Nagyon boldogok vagyunk, hogy nagyszülők leszünk. Ez az a szerep, amit már nem választottunk, hanem kaptuk. Nem készülök rá, inkább igyekszem megélni minden percét, amit a menyemmel tölthetek. A vele való beszélgetések az egyik legjobb dolog, amit megélhetek. Amikor ott lehetek mellette egy vizsgálaton, az megtiszteltetés. Érzem, hogy megbízik bennem. Mi többet kívánhatnék? A nagy várakozásban pedig csak imádkozunk, hogy szülőként legyen elég türelmük és bölcsességük a gyermekneveléshez. Ugyanis, mi a nagypapival mindent elkövetünk annak érdekében, hogy egy kicsit elkényeztessük az unokánkat.

Szenczy Sándorhoz nagyon mély barátság fűzött, régóta ismertétek egymást. Hogyan találkoztatok?

Sándor teológus hallgató volt, amikor először találkoztunk. Karizmatikus egyéniség volt.  Én már a falumisszióban szolgáltam, amikor a velencei kvázi zöldséges raktárban lévő íróasztalán kellett rendet tennem a számlák között. Nagyon izgalmas volt számomra ez a munka, mert egy lámpabúra számlát azóta sem találtunk meg. Félre a tréfát, megérintett az a fajta megbecsülés, ahogyan Sanyi hozzáállt a munkámhoz. Az ő missziós szemléletével, az emberek iránt érzett szeretetével, és a tenni akarással példa lett számomra. Mostanába sokat foglalkozom a szenvedélyes hit kérdésével. Sanyinak szenvedélyes hite volt; égett a tűz a szívében, hogy segítsen. Ezt a példát elviszem magammal. De ugyanígy érzek Kati iránt is. Asszonyként, feleségként, konduktorként olyan háttérbázist állított föl, ami Sanyinak nagy segítség volt. Óriási példa számomra Kati. Az egész élete azt tanítja nekem, hogy lehetek anya, szolgatárs, végezhetem a választott hivatásomat úgy, hogy közben mindegyikben a legjobbat tudom adni; ami abban a pillanatban a legtöbb tőlem.

Biztos vagyok abban, hogy Sándor tanításai gyakran eszedbe jutnak. Te hogyan tartod őt életben?

Talán elcsépeltnek hangzik, de ki kell próbálni, hogy milyen az, amikor az ember kilép a csónakból. Azaz túllépek a komfortzónámon, és nem a kényelmes létet választom, hanem megyek oda és úgy, ahogyan az Isten elhívott. Teszem azt, amit az Isten kért tőlem a legjobb tudásom szerint. Nekem ezt jelenti, hogy a Sándor által megálmodott és szeretett szolgálatot tovább vigyem. Azt láttam tőle, főként a kezdetekben, hogy nincs lehetetlen, Istennek semmi sem lehetetlen. Ha kellett, Sanyi a kabátját is odaadta a nélkülözőnek. A nagy szíve, a nagylelkűsége, a kegyelmi gondolkodása Istentől jövő volt. Minden hívő embert ez kellene, hogy jellemezzen.

Ha lehetne 3 kívánságod, mit kérnél?

Három kívánság? Az egy izgalmas kérdés. A családom szerint karácsonyi ajándékot is elég nehéz nekem venni. Nemhogy három kívánság! Igen, a libanoni út ajándék volt. Elég meghatározó volt az ott töltött idő, az ott hallott bizonyságtételek Istenről. Három kívánság?

Ébredés Magyarországon, sok sok odaszánt szenvedélyes hitéletű fiatallal és időssel, akik megrengetik a világot.

Egy jó motoros túra a férjemmel Normandiába és az Ardennekbe, ahol az 506-os légierő ejtőernyősei a második világháborúban nem mindennapi szolgálatot végeztek.

És nem utolsó sorban: Isten áldja és óvja a Baptista Szeretetszolgálatot, annak vezetését, minden odaszánt életű munkatársát, akik nem munkaként, hanem Isten iránti hűséges szolgálatként gondolkodnak a mindennapi feladatokról. Isten áldjon és óvjon bennünket!

Füzesi Brigitta