Nagyszerű seregélyesi siker a meseíró pályázaton!

A „Mesék a Velencei-tóról” című kötet rendhagyó könyvbemutatóját és a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola tavaly tavasszal meghirdetett meseíró pályázatának eredményhirdetését hétfőn rendezték meg a Fejér vármegyei Kápolnásnyéken. Az eseményen kiderült: nagyszerű sikert ért el a Seregélyesi Baptista Általános Iskola 8. osztályos tanulója, Polák Hanna, aki „A tó őrzői” című meséjével a fantasztikus tehetséget jelző ELSŐ helyen végzett! Meséjét Kautzky Armand Jászai Mari-díjas színművész szenzációs előadásában hallgathatta meg a közel kétszáz fős nézőközönség. Szívből gratulálunk, Hanna! Nagyon büszkék vagyunk rád!

A tó őrzői

Semmi kedvem nem volt hajókázni. Főleg nem a Velencei-tavon. Otthon akartam lenni a szobám menedékében és TikTok videókat készíteni. Ez volt a terv. TikTok-ozni, majd átgörgetni az instát és készíteni pár faceebook posztot a tökéletesnek látszó életemről. Gondoltam majd feltolok pár snepet a snapchatre és ha mindez megvan, gyorsan lefirkantom a matek házit. Szokásos vasárnapnak indult, de nem, anyuék mindenképpen hajókázni szerettek volna a zavaros vízű Velencei-tavon. Keserű szájízzel vettem ezt tudomásul. Nem elég, hogy nem csinálhatom, amihez a legjobban kedvem van, vagyis görgetni a netet még itt kell rostokolnom. Durcásan szálltam fel a hajóra, míg anyuék kicsattanó örömmel várták az utazást. Szemforgatás közepette leültem az egyik oldalsó helyre, bedugtam a fülembe az AirPods-omat és max hangerőre tekertem a zenét. Nemsokára elindultunk, a szél a hajamba kapott. Ami nagyon idegesített, hisz  otthon a tükör előtt másfél órát töltöttem a hajam igazgatásával. A sétahajózás másfél óra lesz. Anyuék ennyi időre vettek jegyet. Fél óra telefon nyomkodás után (csak játszani tudtam, mert a hajón nem igazán volt térerő) felálltam fotózni. Kellett pár anyag az instrára. Lőttem pár szelfit. Majd egy csomó szögből elkaptam a napot, ahogy megcsillan a vízen, más hajókat, az alig látszódó partot. Majd egy óvatlan mozdulatot téve a telefon a víben landolt. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam a számomra legfontosabb tárgy a tóba esett. Elfojtottam egy sikolyt, majd szinte azonnal könnycseppek gördültek le a szememből. Te jóságos ég! Te jóságos ég! TE JÓSÁGOS ÉG! Kissé sokkos állapotban, dühösen és szomorúan ültem vissza a székre, hogy lehettem ilyen eszeveszettül béna? Magamban dühöngve ücsörögtem némán, nagyjából három percig. Aztán...Történt valami. Apró érintést éreztem a vállamon, majd a karomon, a combomon. Mi a fene? Lenéztem a lábamra és egy pöttömnyi manó ült rajta. 

   ̶  Hát te ki vagy?  ̶  kérdeztem tágra nyílt szemekkel. A kis manó bőre kék színben játszott, sötétkék kalapja és lilás ruhácskája volt. Kedves szemeivel rám bámult. 

    ̶  A Velencei-tó őrzője vagyok. A nevem Fifirkó. Te pedig Alexa vagy  ̶  mondta, mielőtt kinyithattam volna a számat. Vajon honnan tudja mi a nevem? Hangot is adtam a kérdésemnek. 

    ̶  Oho. A Velencei-tó őrzője vagyok. Mindent tudok. Komoly képet vágott egészen két másodpercig, majd elnevette magát. Fület melengető, édes kacaja volt. Igazából a szüleidtől hallottam. Rólad beszélgetnek. 

     ̶  Rólam? Ugyan mit? Elcsodálkoztam, de nem csak csodálkoztam. Dühös is voltam. Mostanság nem jövök ki a szüleimmel. Apunak semmi sem teljesen megfelelő, anyu pedig igazat ad neki. Eltudtam képzelni mit beszélgethetnek rólam...

     ̶  Tulajdonképpen a szüleid a vízilabda meccsről beszélnek. Azt mondták, jót tesz neked. Lesz egy kis színed és végre valami más is érdekel a tele… telegónon kívűl. 

     ̶  Telegón? Néztem rá érdetlenül, aztán elnevettem magam. Jaaaa, a telefonra gondolsz. 

     ̶  Aha! Mondtam, hogy tele akármi. Legyintett. De tulajdonképpen emiatt a tele bigyó miatt jöttem. A Velencei-tó őrzői között én vagyok a parancsnok és jelentették, hogy egy fekete nagy dobozt találtak. Az egyik felderítőm szerint. Egy telegón. 

     ̶  Telefon. 

     ̶  Akkor Telefin. Legyintett ismét. Most nem javítottam ki. Rám tört az izgatottság. Megtalálták volna a készüléket?

     ̶  És hol van most? Mert tudod én az előbb beleejtettem a vízbe a telefonomat. Jó lenne ha visszakapnám. 

     ̶  Rendben... várj. A szüleid szerint túl sokat használod ezt a telegónt. Nem adhatom vissza. A Velencei-tó őrzőinek szabályzatában lévő 5. passzus kimondja, hogy szigorúan tilos bárminemű cselekedet, amely valakinek rosszat okoz. És láthatóan a szüleid szomorúak a sok telgónozás miatt. 

     ̶  Ahj. A szüleim teljesen befásultak. Nem tudják mennyire jó muri TikTok-ozni vagy instázni. 

     ̶  Kit kotozni és hintázni? 

     ̶  Neehhm. Mindegy is. Ezek alkalmazások.

     ̶  Ragyások? 

     ̶  NEM! Alkalmazások. Olyan dolgok a telefonon, ahol chatelhetsz, ahol fent vannak a freundok meg a crushok. Fifirkó értetlenül nézett rám. Aztán elmagyaráztam miről is beszélek. Úgy látszott, kezdi megérteni. 

     ̶  Szóval irogatsz, ahelyett hogy inkább találkoznál a barátaiddal? 

     ̶  Hát én. Hát. Sokkal könnyebb. - védekeztem. Nem is tudom miért. Semmivel nem tartozom ennek a manónak. Főleg nem magyarázkodással. 

     ̶  Nem tudom. Nem tudom. Sokkal jobb ha nevettek meg beszélgettek, nem? 

     ̶  Hát akkor szoktunk facetime-olni. Felhúzta az egyik szemöldökét. 

     ̶  Videóhívás. Ahol látjuk egymást  ̶  magyaráztam. Bólintott. Én pedig kellemetlenül éreztem magam. Valahol igaza van. Adéllal egy csomót facetime-oltunk a nyáron. Amikor két utcányira lakunk egymástól. Azt nézegettem, hogy mások limonádét és sütiket készítenek a barátaikkal, nevetős és nyelvnyújtós szelfiket raknak fel. Mi meg csak otthon döglődtünk és viedeókról beszélgettünk. A szél az arcomba kapott. Jó érzés volt. Most nem idegesített. Fifirkó pedig elkezdett mesélni a Velencei-tóról. Elmondta, hogy már ötéves kora óta őrzi a tavat és hogy az emberek rengeteget szemetelnek. Elmesélte, milyen nehéz mostanában a munkája, de beszélt a jó dolgokról is. Például elmondta, milyen jó reggel a napsugárral együtt kelni és mennyire élvezetes a vízben pancsolni. Mosolyogva hallgattam. És közben azon gondolkodtam, milyen rég nem mosolyogtam. Telefonozás közben mostanában nem érzek nagy boldogságot. Talán csak megszokásból csinálom. Ez a felismerés igaznak hatott és arcon ütött. Tulajdonképpen mikor beszélgettem anyuékkal úgy igazán? Adéllal is chatelünk. Mindig csak chatelünk. Még amikor egymás mellett ülünk is. A padban, a suliban cuki cicás videókat és fagyis képeket like-olgatunk. Azt nézzük, ahogy mások deszkáznak vagy ahogy mások öltözködnek. Más emberek barátait tesszük nagyító alá. Naponta találkozunk olyan videókkal, ahol emberek nevetnek, játszanak, teniszeznek, énekelnek, zenét hallgatnak, ételt készítenek, sütit sütnek, sétálnak, kirándulnak, fagyiznak, főznek, moziznak, várost néznek, utaznak, vonatoznak, buszoznak. Ezt mind mi is megtehetnénk. 

     ̶  Úgy látom kezded kapizsgálni. Rángatott ki Fifirkó a gondolataim közül. 

     ̶  Micsoda? 

     ̶  Megérted amiről beszélek. Az arcodon szomorúságot látok, amiért sok-sok élményt elszalasztottál, ugyanakkor boldogságot is. Nagy utat tettél meg, amiért erre rájöttél. Látom rajtad a tenni akarást annak érdekében, hogy a jövőben ne a telefonod irányítson. Igaza volt. 

     ̶  Köszönöm Fifirkó, hogy segítettél. És általad rájöhettem, hogy nem a telefonozás és az alkalmazások az igazi értékek. Mostantól nem fogom annyit használni. És a barátaimnak is elmondom, amit tőled tanultam. Fifirkó mosolygott. Majd elrugaszkodott és beleugrott a vízbe. Felpattantam és a korláthoz léptem, már csak a csobbanást láttam. Majd pár perc múlva Fifirkó apró, kék feje emelkedett ki a hullámokból. Csöpp kezeiben egy fekete valamit szorongatott. A telefonomat! Erős kezeivel megfogta a korlátot, felkapaszkodott a hajóra a telefonommal együtt.

     ̶  Ahhoz képest, hogy ilyen mini vagy egészen erős. Néztem rá büszkén.

     ̶  Hínárokat emelgetek, egész nap úszok és a műanyag palackokat hordozom a partra, hogy a kukába dobhassam. Szükség van az erőre. Szorította meg a karját. Szép nagy muszklija volt! 

     ̶  Ohó! Erről jut eszembe, mennem kell segíteni a víztisztításban és a haletetésben a barátaimnak.

     ̶  Máris mész? Szontyolódtam el. 

     ̶  Még találkozunk, Alexa! 

     ̶  Mikor? Néztem rá lefelé görbülő szájjal. Fifirkó félredöntött fejjel, apró ajkait mosolyra húzta. 

     ̶ Minden alkalommal, amikor újra eljössz ide sétálni, hajózni, vagy csupán üldögélni. Nem kell elbúcsúznunk. Átgondoltam amit mondott és elégedetten biccentettem, ismét igaza volt bölcs barátomnak. Semmi szükség a búcsúzásra. Firfirkó a vállamra pattant és apró kezeivel megsimogatott. Én pedig kezembe vettem, vigyázva apró, ámde erős testére és puszit nyomtam a kék, feje búbjára. Köszönöm Fifirkó suttogtam. A manófiú mosolygott. Majd felpattant a hajó korlátjára és egy nagy lendülettel a vízbe csapódott. Pár percig még néztem utána és elképzeltem egy világot tele őrző-védő, kék bőrű manókkal, akik egész nap serénykednek, hogy az emberek által bekoszolt víz tisztább legyen. Úgy döntöttem indítok egy blogot a természet védelméről, a Velencei-tó védelméről. Ahogy jobban belegondoltam, mostanában sokat hallottam a tó vízszintjéről, az aggodalomra okot adó vízhiányról. A vizet néztem és hagytam, hogy a szél belefújjon barna hajamba. Mosolyogtam és nagyokat szippantottam a levegőből. Boldog voltam, tele élettel és új tervekkel. Nem is hinyzott a telefonom a farzsebembe volt gyömöszölve az AirPods-om mellé. Zenét sem hallgattam. Most csak a szél susogására, a tó vízének csobogására és a hajó motorhangjára figyeltem. Valahol mélyen pedig Fifirkó melengető kacaját, természetes és őszinte szavait hallottam. Azt a hangot, amiben nem volt megjátszás, képmutatás, csak őszinte szeretet a természet iránt, az otthona, a Velencei-tó iránt. 

     ̶  Alexa! 

     ̶  Igen, anyu? 

     ̶  Mindjárt leszállunk kincsem. Anyu nézett pár pillanatig. Aztán még pár pillanatig. Méregetett és furcsán pislogott. 

     ̶  Valami baj van, anyu?

     ̶  Semmi, semmi csak...Hol a telefonod?

     ̶  Oh! A zsebemben. Anyu elfojtott egy mosolyt. Vele sétáltam vissza apához. Sok idő elteltével újra beszélgettünk úgy, hogy nem volt a kezemben a telefonom, vagy a fülemben a fél fülhallgató. A kocsihoz sétáltunk és az ebédről beszélgettünk. Éreztem anyuék szeretetét. És a lényüket. Békés és kellemes hangulat lengte be az autót Egész úton hazafelé csacsogtunk, nem is gondoltam, hogy ennyire hiányzott az apuékkal töltött idő. Kinéztem az ablakon az elsuhanó tájra és hálás voltam a Velencei-tónak, amiért egy rövid időre elkobozta a telefonomat.