Szabó Balázs folytatja iskolamissziós programját

A Baptista Szeretetszolgálat oktatási intézményeiben lép fel hétről hétre Szabó Balázs gospel énekes, szövegíró, aki nem csupán vállalja keresztény hitét, de művészetének minden lehetőségével hirdeti is azt azok előtt, akik fogékonyak egy jobb és értékesebb életre. A reményre.

– Mikor hatott rád először a zene?

– Ezek a gyökerek egészen a dédnagyapámig vezetnek vissza, aki a harmincas években, még a szving időszakában hangszeren játszott – emlékezett percekkel színpadra lépése előtt Szabó Balázspop-gospel énekes, billentyűs előadó és dalszerző. – Ilyen formában már volt kapcsolódás, aztán a családunkban apukám ugyan tanult zongorázni, de más a felmenőim közül nem nagyon zenélt. Én magam tízévesen, negyedikes koromban kezdtem el behatóbban megismerkedni ezzel a csodálatos világgal, amikor a szüleim beírattak Dorogon az állami zeneiskolába, ugyanis Leányváron nőttem fel: ez egy kis falu Esztergom és Dorog közelében. Zongorázni tanultam több, kevesebb sikerrel. Talán inkább kevesebbel, de azért azóta is lelkes vagyok!

– Mikor lett ebből élethivatás?

– Már kamaszként úgy éreztem, hogy nagyon jó volna egyszer majd komolyabban zenével foglalkoznom, ezért aztán szinte mindent meg is tettem. A tanulmányaim után sok-sok éven keresztül a civil életben a kereskedelem területén dolgoztam, de azzal párhuzamosan mindig zenéltem, folyamatosan jöttek a különböző egyházi és egyházon kívüli meghívások, fellépesek. Végül aztán 2011-ben feleségemmel, Gabival úgy döntöttünk, a keresztény missziós tevékenységnek szenteljük az egész életünket. Mindketten felmondtunk az akkori munkahelyünkön, és azóta napi 24 órában ennek élünk.

– Mi ad erőt egy ekkora váltáshoz?

– Jelentős váltás volt valóban, de számunkra nem maradt más lehetőség. Hívő emberként sokat imádkoztunk, és mindketten úgy éreztük, hogy az Úristen ilyen irányba szeretne terelni bennünket. Mi pedig adtuk magunkat ehhez a tervhez, egyszerűen nem dönthettünk másként.

– Mi tett téged hívő emberré?

– Ennek megválaszolásához 2001 nyaráig kell visszamenni az időben. Hívő családba születtem, de a korai életemben erőteljes vargabetű következett be, amikor éveken át mindenféle könnyű drogokkal és egyéb önsorsrontó szerekkel pumpáltam magam. Egy megtapasztalás tett engem hívővé. Ne gondolj Szent Pál magasságaira, hiszen az ő Krisztussal való találkozása nagyon radikálisan következett be, de a magam módján nekem is éppen eléggé nagy esemény volt. Egy vízióban láttam megjelenni Krisztust. Abban a pillanatban két dolgot tudtam biztosan: az egyik, hogy nem jó az, ahogyan élek, és ha meghalok, akkor valószínűleg nekem mindörökké végem. A másik, amit ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy még soha sem voltam annyira szeretve, mint amikor abban a látomásban megjelent előttem Jézus. Akkor azt mondtam, hogy ha a bűneim ellenére ennyire szeret, akkor én mindent odaadok neki! És 2001 nyarától úgy voltam vele, hogy nem éri meg semmi mással foglalkozni, mást zenélni, csak azt, ami Róla szól!

– Sokszínű közönség előtt lépsz fel, a Budapest Aréna rendezvényeitől távoli iskolákig. Ez eléggé két végletnek tűnik. Mit jelent neked kisdiákok előtt zenélni és énekelni?

– Valóban elég nagy a különbség, ha zenekarral megyek egy fesztiválra, nagyvárosi rendezvényre, és amikor oktatási intézményben zenélek. Az iskolai előadás mindig a szívem csücske. Nagyon szeretem a baptista sulimissziót, már kilencedik éve járom az országot: az villanyoz fel ebben engem, hogy így hatással lehetek a következő nemzedékekre. Nem akarok megbántani senkit, de ami a mainstream előadók dalszövegeit illeti, kritikán aluli, amit közvetítenek akár művészeti, akár tartalmi szempontból, én gyakorlatilag ennek a szöges ellentétét képviselem. Pedig nagyon nem mindegy, milyen dalokat énekelnek ezek a fiatal kölykök. Amikor azt hallom, hogy Istent dicsőítő dalokat énekelnek teli torokból, akkor egy kicsit megnyugszom, hogy talán maradt még remény. Az a lényeg, hogy olyan üzenetet kell közvetíteni a fiataloknak, amely reményt tud mutatni, és ami egyszer talán odavezetheti őket, hogy ők is személyesen találkozzanak Krisztussal, és megtapasztalják a szeretetét.

– Milyen a lelki egészsége a magyar ifjúságnak?

– Amit tapasztalok, az nagyon változó. Néha brutális élethelyzeteket vázolnak fel előttem azok a fiatalok, akik megnyílnak és a közösségi médián keresztül üzenetet küldenek nekem, feltárva a családi problémáikat. Van egy-egy iskolai előadás, ahol jól érzik magukat, tetszik nekik, amit látnak és hallanak, de az a nagyon nem mindegy, hogy utána mi történik, mi következik. Olyan visszajelzéseket várok, hogy az előadás változást okozott az életükben. Mert igenis van, aki azóta imádkozik vagy imaházba jár. Még olyan is akad, aki úgy jár el hétről-hétre az imaházba, hogy bevallotta, közben nem hisz Istenben. De valami mégis odahúzza.

– Közben rengeteg olyan hatás éri őket, amely éppen ellentétes a keresztény tanítással.

– A liberalizmus semmi jót nem adott még az emberiségnek, álságos volna azt gondolni, hogy az egy járható út. Csak degeneráltabbá, butábbá, gonoszabbá, önzőbbé válik tőle a világ. Nem azt állítom, hogy ez ellen küzdök, mert én nem szeretek semmi ellen küzdeni, inkább valami mellett szeretnék szót emelni. Beszéljünk arról, hogy lehet szeretni, megbocsátani, tisztában lenni önmagunkkal és az Úristennel!

– Rendre keményen megtámadják és sértegetik az előadóművészeket az ilyen gondolatokért. Nem tartasz ettől?

– Krisztus is mindig megkapta a magáét, ebben nagy újdonság nincsen. Ha kiállsz valami mellett és elmondod a véleményed, lesz, akinek az tetszik, és lesz, akinek nem.